Irány Uralsk

 Péntek reggel nyolcra jött értem a taxi. Már egy órája minden indulásra készen állt. Elég nagy forgalom volt, a taxis hölgy megkönnyebbült, mikor mondtam neki, hogy csak fél 12-kor indul a gépem. Félelme ellenére már kilenckor kinn voltunk a reptéren. Mivel csak 5 percet állhatnak a taxik ingyen a fenti parkolóban, az úton megírta a számlát, kihasználva a piros lámpákat. Azzal kezdtem, hogy befóliáztattam a bőröndömet. A fóliázós srác volt olyan kedves és elvitte a bőröndömet a legközelebbi üres check-in pulthoz és megmérte: 19,5 kg. Még azt is tudta, hogy az Aeroflot 23 kg-ig nem fizettet túlsúlyt. Olyan hamar kiértem, hogy még a check-in pult nem volt nyitva, így hát csak a kijelzőt figyeltem, melyik lesz az Aeroflot-os. De nem voltam egyedül… egy nagyobb kínai csapat feszülten figyelt minden reptéri alkalmazottnak látszó személyt.. vajon melyik pultot nyitják ki? Figyelmüket nem tudták kijátszani és vércseként csaptak le a pultban elhelyezkedő személyzetre, még mielőtt a pult száma megjelent volna a kijelzőn. Számításukba csak annyi hiba csúszott, hogy véletlenül a business class sorba álltak be, szóval végül a sor végére kellett beállniuk, hiába nyomakodott itt is ott is a vezérüknek látszó férfi. Engem háromszor lökött meg míg a sorban álltam.

A security-n gond nélkül átjutottam, még csak be se csipogott, nem is motoztak meg. Ettem két sajtburgert, végigtelefonáltam a családomat és elindultam a kapuhoz. Ekkor ért az első meglepetés: 1 órát késik a gépem. Ez azért volt nagyon kellemetlen, mert 2 órám lett volna az átszállásra Moszkvában, és Miki szerint ez ki van számolva, ne húzzam bámészkodással az időt. 1 óra már necces. Nem baj, hátha! 

Sajna nem volt elég… kivettem a csomagomat, átvágtattam a 20 kg-s bőrönddel és a hátizsákkal az F-ből az E terminálra és 10 perccel a gép indulása előtt a sort kikerülve szó szerint becsapódtam a check-inhez, de akkora a boardingot már lezárták. Percre pontosan indult a gép. A hölgy nem beszélt angolul, én nem beszéltem oroszul, így a kezével szárnycsapásokat imitálva jelezte, hogy a gép elrepült. Magamban csak remélni mertem, hogy igazából nem egy hatalmas griffmadár vitte el az utasokat, csak a turbinát nem tudja elmutogatni. 

Átmentem az Aeroflot Service Deskjéhez és naívan a sor végét kerestem. Két ott ácsorgó embertől meg is kérdeztem, hogy vajon sorban állnak-e? Értetlen tekintetükből nem tudtam kiolvasni, hogy vajon az angolt nem értik vagy a sorban állás gondolata borzasztja el őket. Később rájöttem, hogy ez utóbbi és Miki telefonos bíztatására gyorsan adoptáltam is a helyi szokásokat: bőröndömmel utat törve cirka 30 perc alatt odajutottam a pulthoz. Az itt ülő hölgy sajnos nem tudott túl jól angolul, és miután 10 percbe telt tisztázni, hogy honnan mennék hová és azt is, hogy tényleg mára szól a jegyem és nem egy héttel későbbre, már viszonylag flottul áttette a jegyemet az éjféli járatra (ez volt 7-kor). Az éjféli járat viszont már akkor késett, szóval 3:30-kor volt várható az indulás:

Service Desk:    The plane departs at 3:30.

Én:                         3:30??? In the morning??

Service Desk:    No! Night! – azzal a kezembe nyomott egy kis kártyát a két reptéri szállodával.

Sírva hívtam Mikit, hogy ezek szállodába akarnak küldeni engem, pedig örülök, hogy megtaláltam a terminált, én nem megyek sehova. Gondoltam leülök a terminál közepére és megvárom, míg értem jön. Kissé erélyes lelki fröccse után összeszedtem magam, de nem tartott sokáig az erőm, mert 5 perc múlva megint sírva hívtam, hogy a check-innél azt mondták, hogy nem adnak nekem szállodát!

Telefonos segítséggel megtaláltam a kapukat és a security-s sorban már rutinos határozottsággal löktem arrébb egy tagbaszakadt fickót, aki be akart elém furakodni. When in Rome… 

És akkor elkezdődött a tíz órás várakozás a szamarai járat indulására. Az egyhangúságot az az törte meg, ha éppen WC-re mentem és a változatosság kedvéért mindig a váró más részére ültem vissza. Esélyem nem volt felhasználni a 490 rubeles kajakuponomat amit a késés miatt kaptam, mert tömve volt mindkét étterem. Minden gép órákat késett, de azért indultak gépek. Életmentő volt a két mogyorós Sport szelet amit a hátizsákomba dugtam. A telefonom 50 % alá merült, muszáj volt valahogy feltöltenem. Volt körülbelül 3 konnektor a váróban, mindegyik előtt ott kuporgott valaki notebookkal. Szerencsére a WC-ben találtam egyet, igaz ott kellett állnom vagy fél órát a meglehetősen büdösben, de megérte! Kicsit ugyan furán néztek, hogy miért a mosdók előtt állva olvasok a falnak dőlve. 

Miki közben a sofőrrel Szamarába ért, és mivel túl nagy volt a késés, vettek ki szobákat és aludtak. Fél 3 lehetett, mikor el kellett volna kezdeni a beszállást, ám jött a közlemény, hogy bocsi a gép csak 5:20-kor indul. Itt újabb kisebb összeomlás következett és elvonultam a WC-be sírni egy 10 percet. Visszatérve észrevettem, hogy van hely az étteremben: egy életem egy halálom, megvacsorázom. Ittam egy szörnyű híg kávét, ettem rántott sajt rudacskákat BBQ szósszal, de a sült krumplit már nem bírtam. És ami még szörnyűbb, hogy rendeltem egy pohár bort is, amiből kb 2 korty csúszott le. De minden pénzt megért, hogy rendes széken ülhettem egy órát és még konnektor is volt! 

Mikor kijöttem az étteremből már kezdett komoly láb szag lenni a váróban, de valahogy nem tudtam senki elítélni azért, hogy igyekszik kényelembe helyezni magát. Elmentem még egy –reményeim szerint - utolsó WC látogatásra, és mikor kijöttem láttam, hogy nyitva van a kapu! Mikor megnézték a beszálló kártyámat kiderült ugyan, hogy rossz kapuhoz mentem, ez nem a szamarai járat, de nem baj, 5 percig olyan boldog voltam. A szamarai kapunyitásra várni kellett még 20 percet, de végül hívhattam Mikit, hogy a repülőn vagyok végre.

A boldog viszontlátás után már meg sem kottyant a pár órás autóút. Hogy mennyi volt azt nem tudom, mert egy részét átaludtam, de olyan 4 óra lehetett. Kétszer ki kellett szállunk a határokon, de sofőrünknek köszönhetően egy percet sem kellett várnunk sehol. Ebédidőre megérkeztünk Uralskba.